Sok messzi helyen jártunk, több papot meghallgattunk, kiválasztottuk az időpontot.
Végül "saját földünkön", Alcsúton szerettük volna kimondani az igent, de az Arborétumi kápolnában a püspök nem engedélyezte. Külön története volt ennek, ahogyan egy A4-es oldlaon az első a középső és az utolsó hasábban vastagon szedve, kiemelve biztosított hozzá nem járulásáról, s utóiratként odabiggyesztette: meg ne próbáljuk mégegyszer erről megkérdezni. Legfőbb indokként ezt említette, hogy nem a katolikus egyház tulajdona az ingatlan... A sors fintora, hogy úgy 5 évvel később egy kórusfellépésen találkoztam vele, és kifejezetten szimpatikus volt.
Így a falubeli kistemplomban tartotta Tamás atya a szertartást, a 2002-es esztendő őszi napéjegyenlőségekor.
Tamás atya gyermeki egyszerűségével ragadott meg bennünket, a sok bonyolult, hiteltelen, szenteskedő kollégája után.
S mivel az időpont legyen valóban az elképzelésnek megfelelelő, ebből nem engedtünk.
Szeptember 23-a hétfőre esett akkor, a napéjegyenlőség pedig 6:50 percre. A napfelkelte 6:32-kor volt ezen a hosszúsági fokon, így ekkor kezdődött a bevonulás, s a "tetőpont" így a napéjegyenlőségre eshetett.
Utólag mesélte csak el Tamás atya - aki családi papunkká vált -, hogy amikor asszisztensétől megkapta az adatokat, s a kért időpontot, megvolt a véleménye a flancoló, sznob fiatal párról...
A meghívót Nagyapó kiadós segítségével készítettük, a padlásról levadászott színfurnér lapokat vágtuk méretre, s átlátszó, vasalható fóliára lett nyomtatva a szöveg. A felvasalás gyönyörűségeit Nagyapó vállalta.
A "templomtól az arborétumon át hazáig séta a násznéppel" terv nem sikerült, mert szakadt az eső előtte, utána, ha akkor nem is.
A népes násznép reggelire volt hivatalos, délben mindenki ment is dolgára, a munkahelyére. Emlegettük is Mesteremnek, Sanyinak, nincs kifogás, a hétfő reggeli hajrába időben visszaér...
Ovis és általános iskolai társaim voltak az Uhrner ikrek, s Móni, aki 10 perccel fiatalabb, cukrász lett. Nem is akármilyen ám!
Az ő ajándéka volt az esküvői torta, amihez foghatót azóta sem láttam. Nem csak én, de testvére sem, aki tavaly épp említette neki, mikor itt jártak, "-Tesó, az volt a legszuperebb, legemlékezetesebb!"
A csokifalevelek, a marcipán, s a tejszínes, vajmentes krémek, isteni volt!
Drámaian alakult közös életünk ezen kezdeti szelete.
Nem sírtunk még annyit külön-külön sem, mint akkoriban együtt.
Barátaink annak idején sokat vicceltek azzal, hogy apósom hozott oda a fiának a kásafőzőben tartott építésztáborral. Valóban hamarabb beszélgettem vele, mint Fefével, s nagy öröm volt, hogy félszavakból értjük, ki melyik könyvre, kinek a gondolataira céloz.
Már mikor Németországban tanultam volt egy jel, hogy nem sokáig marad köztünk, s akkoriban sokat emlegették apa és fia, "az egy névvel csak egy személy érvényesülhet igazán" teóriát, ami miatt Matyi nem lett Ferenc, annak ellenére, hogy már nem látjuk igaznak az elvet. De apósom hitt benne, s ez elég volt. Erre hivatkozva vált erdőgyógyásszá is utolsó hét életévére, hagyta a fiát érvényesülni, kinőni a szárnyai alól. Így mondta.
Az esküvő előtt egy hónappal lett rosszul, féloldalasan lebénult, de még három napig elbagatelizálta, mielőtt orvoshoz fordult volna. Hidegzuhanyként jött, hogy tojásnyi agyadaganata van, mely nem műthető helyen alakult ki. A sugárkezelést már előtte kizárták, egy közeli jóbarát vívódásait látva az otthonápolás és a fájdalmomcsillapítás mellett döntöttek. Az étkezése erős reformjával és természetgyógyász módszerekkel próbálkoztunk.
Az esküvőn már kerekesszékben tudott csak jelen lenni, s erősen fájt a feje.
De még teljes tudatánál volt, s velünk örült.
