A harmadik napon...

Utolsó magánzós napunkon olyan ködre ébredtünk, ami megadta a választ arra a kérdésre, merre túrázzunk aznap.
Tagadhatatlanul meglett volna a hangulata, ha célunk mindig a következő jelzés megtalálása, de a láthatatlanban való botorkálás nem vonzott annyira egyikünket sem.
Rendet tettünk magunk után, s inkább fővárosi kulturális kalandokat terveztünk, melyek aztán rendre cserben hagytak minket - hamarabb bezárták a kiválasztott kiállításokat, mint ahogyan azt beharangozták.
Mikor némi boltnéző körút után koradélután hazaértünk rokonainkhoz, Nagyapó száján kicsúszott a kulcsmondat, melyen mind jót derültünk.
Távollétünk summázataként kibukott belőle:
- Tudjátok gyerekek, három nap egy esztendő...

Nagymaros - Dömös - Rám-szakadék - Regina Hungarorum - Dobogókő és a visszaút...

Hazánkban a helyi piac egyik mintapéldája a nagymarosi. Átkompoztunk hát szombat reggel lévén, hogy újra tapasztalatokat gyűjthessünk, s azokat beépíthessük az alcsúti állandó piac életébe.

Igazi őszi-ködös időjárás adatott meg nekünk erre a hétvégére, ami sokat segített abban, hogy a kevésbé téliesített kisházban éjszakánként éppen alkalmas hőmérsékletet tudjunk fakasztani a néha csupán díszkandallónak tűnő alkalmatossággal és az ehhez képest meglepően soknak tűnő fával.

Nagymaroson csak egy órát töltöttünk, majd visszakompoztunk a kiindulási partra, ahol Dömöst választottuk gyalogtúránk kiindulópontjául. Ezúttal nem használtuk ki Fefe előhívható előjogait a közönségforgalom által szigorúan lezárt utakra vonatkozóan, valóban menni és menni akartunk.

Piroskalapos túra.

Pompás rőt és zöld.
Ilyen volt a Rám-szakadék színvilága.

A Rám-szakadk Fefe számára először járt terület volt, magam is csak homályosan emlékeztem már a köves patakmederre és a kiépített kapaszkodókra, s a hozzá vezető tűzoltólétrás mélység sem került utunkba, amit gyerekkori emlékeimben ide kötöttem.

A Rám-szakadékból kiérve a köd is feloszlott, s a Szentlélek tetőhöz érve a nap is kisütött. A Lajos által bemutatott szent helyet régi, ma nem egyértelműen jelzett túristaúton közelítettük meg, jól működött a térkép és a megérzés egyvelege. Szép időnk volt, s a hegyetőre kifeküdve köszöntük meg, hogy elérhettük uticélunkat, s fogadott minket most is a Hely.
Akkor már koradélután volt, hamar megállapítottuk, hogy vissza gyalog nem érünk, met a köd mellett a sötétség is teljesen beáll két óra múlva, s bő kétszer ennyi ideig tartott ide az út. Búcsúzva a hegytől, lefelé tartva hollópár körözött felettünk sokáig, s ők az egyetlen nem latolgatott útirányt, a pálos kolostorromot jelezték nekünk röptükkel. Nagyon közel voltak, s nagyon beszédesek, incselkedtek egymással... és velünk. Egyértelmű volt, mégis gyávának és értetlennek bizonyultunk, mert ellenkező irányba folytattuk utunkat, a Két bükkfanyereg felé, ahol buszra szerettünk volna szállni.
Mire leértünk az aszfaltútra, hirtelen ránk ereszkedett a köd, s fázni kezdtem.
Bár légáteresztő túrapulóvert választottam a nagykabát alá, jól ráfáztam, mert a párát nem engedte át megfelelően, s saját levemben úsztam a vastag ruhák alatt.
A nyirkos köd, később a szitálás erős benyomást tett így rám, s ettől még hosszabbnak tűnt az előttünk álló többórás tömegközlekedés a Dömösön állomásozó autónkig.

Mire Dobogókő közelébe sikerült felküzdenünk magunkat, már télbe értünk, hó fogadott az út két oldalán, s a sűrű köd esőként szitált ránk a fák sűrűjében.
Buszvárta, buszozás Pomázig, hévezés Szentendrére, volánjárat a Dunakanyar településein át, minden hetedik fánál megállva Dömösig.
Már régen sötét volt, mire hazakecmeregtünk, mégsem volt öreg még az idő, így tusolás és szárazba öltözés után vacsorára is volt idő, mielőtt Leányfalura a termálstrandra indultunk volna - vissza -, ahol az éjszakai fürdőzési lehetőség is adott.
A medencék felett ködszerű pára, itt se láttunk tovább az orrunknál, de jót úsztunk, s melegedtünk, remek befejezéséül  a napnak.

Megszöktünk ... Visegrádra

Amikor advent idején borongós hangulat töltött el a mindent beragyogó várakozás helyett, kerestem a megoldásokat. Fefe éppen háromnapos konferencián volt, mikor felhívtam, arra kérve, fontolja meg, majd szervezze is le, hogy karácsony napjai után közvetlenül három napra eltűnhessünk kicsit. Belegondolva a gyerkőcök születése óta - lassan 10 éve lesz -, egyszer sem voltunk kettesben pár óránál többet. Megérett rá az idő, s szüleim áldását is rögvest megkaptuk a tervre. Bevállalták a négy csemete felügyeletét.
Megszökhettünk.
Visegrádon a nemzeti parkos kis vendégházban szálltunk meg, innen terveztük csillagtúráinkat. Elrendezkedve telefonon meghallgattuk az otthon maradottak beszámolóját addigi élményeikről. A nagy Cédrusnál jártak, de célba érve, a fánál nem sokat időztek, mert Panna bújócska közben felriasztott egy vaddisznóanyát négy kis csíkos csemetéjvel.
A szállástól rövid sétányira tudtunk egy helyet, ahol már többször láttunk igen közelről mi is vaddisznót, így az lett az első célirány.
A házikó a hegyoldalban, egészen magasan áll, még egy utcácska fekszik csak felette, majd elérjük a hegygerincet. A kanyargó gerinc másik oldalán kocsizaj, erős meredély választ csak el a jóval lentebb kanyargó forgalmas autóúttól.
Megelőzésképpen féltucat párhuzamosan kifeszített drótot vontak a fák közé.
Vékonytörzsű, férfikarnyi  őrség, melyek szigorúan állnak sűrű falat, köztük s bennük a pilincka drót keményen feszül.
Lehet, hogy csak évtizedes a fasor s a kerítés is, s nem több.
A törzsekbe belefájta magát a vas, mely a fa sebes kapaszkodópontjain a legstabilabb.
Ahol egy-egy fa kihalhatott, ott csak kuszán lógó laza szálak meredeznek, mint tapogatózó karok a régi biztos pont után...

Kicsit távolabb elsőre azt hiszem, szarvas vagy őz agancsdörögölésének nyomát látom.
Csak az válik gyanússá, hogy teljes foltban, egymagasságban körbefut a törzseken a kéreghiány.
Vonókéses irtás - jegyzi meg szakemberem, s most először gondolok bele, temetőrészletnél állunk, tömeges gyilkosság történt e helyen...
 

Pompás manólakokat fedeztem fel, s Sáfrány Szilvinek szánva egyet-egyet meg is örökítettünk, hogy közösnek megálmodott mesekönyvünk illusztálásához inspirációt adjon a későbbiekben.

Az erdőből leereszkedve a lakott területek felé először ennek az építészeti ékszernek a kertjébe jutottunk.
Csoda helyek vannak országunkban, melyek úgy bújnak el az avatatlan szem elől, hogy közben gyönyörű kilátással a tájra csücsülnek helyükön csendes nyugalomban.
A ház lakatlan volt, lezárt, állami tulajdon.
Valószínűleg az alatta elterülő szanatórium és kórház épületcsoportjához tartozik.

Karácsony másnapján

Szerencsére itthon felejtettük a fényképezőgépet. Mázli, hogy a telefon is hamar lemerült. Így teljes átéléssel lehettünk jelen a nagycsaládi karácsonyokon, Délegyházán Picuréknál, Zuglóban Nagyapóéknál, majd a Hármashatárhegyen Dibácziéknál...

Szenteste

A falubéli adventi alkotó délutánok alatt vetődött fel az a megmosolyogtató állapot, hogy családunkat mindkét egyházi közösség elvárja a szentestei alkalomra.
Matyi és Panna régi osztálytársaik között és az előző két évben kialakult szokás szerint a református közösség soraiban készült az ünnepre.
Szülői fülünk aggódott, mikor az otthoni lelkes próbáikon azon voltunk, hogy beigazítsuk kettejük hangját, annak erősségét és tisztaságát, ha nem is ideálisra, de legalább optimálisra.
Nem volt miért aggódni, jól megállták a helyüket duettjükkel, mely egy nagyobb gyerkőccsoport előadásának gerincéül szolgált.

Ahogyan az az elmúlt években bevált már, most is Édesapa tartotta otthon a frontot, alakította Szeretetangyalok által meglátogathatóvá a házat, míg mi Nagyival és a gyerekekkel a templomban voltunk.

Röpkép hazatérőben.

A fa alatt már másnap reggel fotózkodtunk.

Karácsonyi halaink fázisfotói

Itt aludták téli elvackolt álmaikat, mikor Fefe kollégái megébresztették őket.
A kád megtelt velük, a pontyfélék és a harcsa egyértelműen elváltak egymástól, mint a külön kasztba tartozó emberek teszik.
Legtöbbnek pár óra múlva már neve lett, így azt is tudjuk, ki ment vendégségbe Marikiékhoz, s volt egy legszerencsésebb is, a kiválasztott, aki rátermettségével bizonyította, esélyt kell adni neki.

A többiek mind feladták, s élettelenül vártak reggel, míg ő fél nap múlva is nagy csobbanással hallatta hangját, köszöni szépen, ő életképes.

Tavasszal reméljük találkozunk vele, mikor a langymeleg előhívogatja az iszap alól.

Fefe annyira egyértelműen érzett a harcsa iránt, hogy nem lehet véletlen, ő volt az első, aki megadta magát.

Ő lett a karácsonyi vacsora főfogása.