Szerelmünk hajnalán hallottuk Somlósi Lajostól, hogy a Szentlélek kiáradásakor kint kel lenni a természetben, egy jó helyen, lehetőleg Szentgyörgy vonalakál, s fogadni kell az érkező energiát.
Aztán sorban születtek a gyerekek, súrú volt a program, s nem jutottunk el pünkösdkor csak ritkán egy-egy igazi kirándulásra.
Most végre megembereltük magunkat, s nekivágtunk. Éjjel sütöttem némi hamuban sült medvehagymás kiflit és Csongor kifejezett óhajára túrórudi sütit, hajanli fél ötkor felkeltem, s előkészítettem az uticókmókot, s fél hétkor mind készen, autóban ülve el is robogtunk Csobánka határáig, ahol bevártuk a zarándokcsapat többi tagját, s elindultunk.
Egész utunkat végigkísérték a lovak, a két nagy legnagyobb örömére.
Az éjszaki nagy vihar érezhető volt, főleg az odaút első felében, cuppogó sár formájában. Jó választás volt, hogy nem a gumicsizmáinkban indultunk útnak, mert a rárakódó sártalp kíméletlenül lehúzta volna a lábunkról. A bakancsokat tartotta az erősen kötött cipőfűzű. A nadrágok alsó szakaszait szípen egyenszínűre festettük, keretesen egyenruhába öltöztünk, alul földdísz, felül hófehér póló, pulóver. Hiszen pünkösd van!
Már látni vélem a hosszú, de enyhe tél hozományait. Ennyi hernyót még sosem észleltem egy helyen. Egész úton végigkísértek minket, többféle színben és méretben, de belegondolva nem túl nagy fajgazdagságban.
A csapat mérete úgy húsz fő volt, sajnos gyerek nem volt más családból. Matyi és Panna mellettünk szinte egyáltalán nem volt, mindig valamelyik "idegen" felnőttel beszélgettek. Kiskamaszaink szerencsére helyükön vannak, s tudják, hogy van miről mesélniük...
Panna kedvencei a pipacsbabák, melyekkel hervadásig játszott. Készültek egyéb virágokból is bábok, amik a zötyögést kevésbé bírták.
Nincs mit szépíteni rajta, Vilma javarészt váltott lovakon, nyakban utazott.
Felerészt Csongor is.
A turistautak lankásak, kényelmesek voltak szinte végig, a kilátás mesés.
Cserebogarat még mindig találtunk, milyen szerencse, hogy nálunk nincsen!
S jött a nagy felfedezés, az állandónak tűnű pocsolya-sorban, melyek a gyerekek szerint már akár apró tavaknak is nevezhetőek, előkerült egy ősi élőlény.
Matyi és Édesapa megállapította, hogy ezek a pocsolyalakók a jobblétre szenderült úszó cserebogarak mellett bizony minden kétséget kizáróan csak triopszok lehetnek.
Volt olyan fa, melynek minden levele így meg volt rágva.
Kényelmesen, hamar megérkeztünk, még fagyizni is volt időnk.
Panna megcsodálta, elolvasta a gyönyörűen faragott stációkat.
Bár úgy ezerötszázan lehettünk Pilisszántón a kápolna körül, s hallgattuk először a Csíksomlyói élő tudósítást, majd a Gyimesfelsőloki atya szolgálatát. A nagy melegben, tűző napban jó szolgálatot tettek a fehér pulóverek, amiket a gyerekek fejére kötöttem.
A Magyar Hagyomány Műhelyből ismert túraszervező társam, Ildikó ünnepi szoknyaalja. A barna szegély nem fatörzs, hanem a bakancstalpa...
A fiúkat nem zavarta a tömeg. Elégedetlenek voltak az ülőhely választásunkkal, s magaslatabbat kerestek, ahova végre sziklamászással jutnak. Mert Csongor még az út elején megtalálta késének hozzávalóit. Egy életlen, vastag, csorbult pengét és egy gumicsőtoldó darabot. Ezekből kész a jó markolatú fegyver, mellyel sziklát lehet bontani.
Itt végre kiélhette magát a szentmise alatt, hisz egész odaúton erre vágyott, a legnagyobb sziklás meredélyen is: Mikor mászunk már hegyet??? Ha már nem lehet lábon haladni, csak négykézláb, ez kellett neki...
Panna rögtön mögöttünk lovasdokkal találkozott, így ő is elfoglalta magát. Később mesélte is: -"Milyen kevésnek tűnt így, hogy végig a lovakat etettem, pedig biztosan hosszan beszélt a bácsi!"
A kápolna és a látvány!
Mise után, fáradtan a kis csapat.
Vilmát is bevittem a kápolnába, mikor már alig voltak a környékén. Ott akart maradni. A csoport miatt siettettem, s ő mindig leintett, ő még maradni akar.
Jó hely. Igaz Vica?
A Szántói kereszt a kápolna mennyezetén nekem nagy kedvvencem lett.
Alább Panna két fényképe látható. Rögtön az első, érdekes találkozást rögzít. Míg csoportunk zászlóvivője egy régi ismerősével összefutva beszélgetett, Panna lefotózta őket. S ahogy megfeddtem, ne csattogtasson össze-vissza, még 10 kép és adja vissza a gépet, addig az idegen asszonyka leszólított, nem ismerjük -e egymást? Keresztúr...? Akkor biztos!
S hamar kiderül, Édesapámról ismertek fel, mondván hasonlítok, s ha valóban így van, micsoda dolog Feri bácsi unokájának megszabni, mennyit fotózhat?
Kellőképpen el is szégyelltem magam...
Útvonaltervezés visszaindulás előtt. Zsófiék is befutottak időközben, mostantól együtt megyünk.
Csodás kilátású uzsonnahelyünk.
Folytonos bogarászás.
Ildikónak mesélnek és viszont.
A nagy csapat, a fotós Fefe.
A kard, Csongor fegyvere. S Csongor helye, Apa nyakát ölelve.
A csobánkai szent kúthoz érvén... Csalóka, itt Vilma és Matyi utazik nyakban előttünk, a hátaslovak Zsófi és Laci. Csongor a fotós nyakában búik.
22 km-rel a lábunkban, már majdnem visszaérve a mi ksi MP(CS)V-nkhez.
Ha nem sietünk volna annyira, remek fényekkel sokkal jobb képek is készülhettek volna.
Az út végén.
A kölkök az autóba ülve, este hét óra tájban pár másodperc becsatolási munkálat után így tettek.
S Vilma fel sem ébredt másnap reggelig.
