SzentIvánÉj a Magyar Hagyomány Műhelyesekkel

Már március idusán találkozni akartunk.
A Cédrus, az Arborétum a Műhelyes Társakkal.

A szándék megvolt, s az Isteni jóváhagyás is...

de csak mostanra.

Az időjárás erős figyelmeztetését megértve, Ildikóval kétszer szerveztünk közös rítust hozzánk, melyet Szentiván éjjele alkalmából június 23-án meg is éltünk együtt.

Már előző hónapban, a Műhelyben kihirdettük az elhatározásunkat, s vártuk a csatlakozókat.

Az ünnep előtti napokban alakult úgy, hogy Molnár V. Jóska bácsi, és Monzák Péter is velünk tart, s ez a hír nekünk is új lendületet adott.

Ahogyan az is, hogy az Aranyalma-zene párosa, Detti és Zsolt népi hangszereikkel előző éjjel koncertezésből érkeztek Alcsútra, s később a hangulat megteremtésében minden dalolásnál oroszlánrészt vállaltak.

Koradélelőtt találkoztunk az Alcsúti Arborétum előtt, ahonnan először az ország egyik legidősebb libanoni cédrusához indultunk, mely a Csaplári erdőben él.

Jóska bácsi mesélt a csapatnak a fát ültető József nádorról, a Nádor kivételt jelentő személyiségéről a Habsburg családban.
Körbeénekeltük a Cédrust, melyen hollópár fészkel, megcsodáltunk egy mutatós külsejű, lepkeségre váró hernyót, jóllakattunk egy halom szúnyogot s visszaindultunk az Arborétumhoz.

A férjem szakvezetésével bejártuk Magyarország legeredetibb angolparkjának fontosabb helyszíneit, jellegzetes fáit: a nagy Platánt, mely már akkor itt élt, mikor körötte még csak sík szántó terült el, az Óriástuját, mely háznyi területet nőtt be egyetlen faként új és új törzset bújtatva és növesztve, a Gingko bilobát, amit élő dinoszauruszként is felfoghatunk, a hamarosan virágba boruló mocsári gesztenyéket a szigeten, a mocsári ciprust légzőgyökereivel, a boszorkányos küllemű Szomorú-bükköt, és még sok mást is, s így érkeztünk a parkkal határos családi tanyánkra.

Édesapám volt a szakácsunk, aki hatalmas üstben mindenki által dícsért Jókai bablevest készített az éhes csapatnak.

Előkerültek a házi sütemények is, sőt, kalákában sütöttük ki ebéd előtt a gyerekekkel és az asszonyokkal a darálós kekszet, melynek csak begyúrásáig jutottam a reggeli indulás előtt.

A mosogatásban hatalmas segítséget kaptam Gábortól, aki viccesen úgy intézte, hogy megnyerje a versenykiírást a feladatra.

Péter vezetésével dallal-tánccal tisztítottuk meg a tűz kiválasztott helyét. Ez nagylányomnak annyira megtetszett, hogy később a már hamvadó máglyánál sokáig kérdezgette, mikor járjuk már el újra, amit nappal gyakoroltunk...

Máthé Lajos jóbarátunk, mint régi, alapító Műhelyes elvarázsolta a gyerkőcöket, ahogyan mindig, ha alkalma nyílik rá. Bújócskáztak és "lovagoltak" az árpamező csapásaiban járva...

Dettiékkel a kicsinyek és a lyányok-asszonyok dalokat tanultak az esti szertartáshoz, éneklés közben szorgosan róva a szövegeket papírra, miközben a legények fát hordtak a tűzhöz.

Jóska bácsi építette a négy égtáj felé tájolva a máglyát, melyet a szomszédos aranyszínre érett hathektáros árpamezőre és a fel-fel támadó szélre tekintettel most kicsit alacsonyabbra emelt, mint amekkorát felér. A fiúk és férfiak nemcsak a gyújtóst-kérget-szalmát-gallyat-ágat hordták lelkesen, de nagyon figyeltek a készítés módjának elsajátítására is, mert ritka az ilyen alkalom, mikor a Mestertől leshetők el az apró, de alapvető fogások.

 

Méretrevágva, minden kiálló résztől megszabadítva épült a létrás váz, nehogy a faágak elágazásai kivezessék a tüzet. A váz elkészülte, a rétegek sorakoztatása után következett a külső tapasztás száraz kéreggel.


A csapat folyamatosan bővült, voltak, akik csak estefelé érkeztek, helybéli barátaink is csatlakoztak páran.

Az Aranyalma kettőse megkérdezte az egyre bővülő gyereksereget, meséljenek -e.
Megörvendeztették a csapat apraja-nagyját mesejátékukkal, melyben népi hangszereik egymás után kerültek elő, s szólaltak meg.

Az esti mese után azonnal mécsbogártáncot lesni indultunk. A zöldfényű tündértánc a teliholdas éjszakán kevésbé volt látványos, mint teljes sötétségben, újholdkor adódna, de sokan voltak, és az időjárás is kedvezett a megfigyelésüknek.

Visszaérve Molnár V. Jóska bácsi meggyújtotta a tüzet, melyet körbeállt a társaság. A délután tanult dalok hangszeres kíséretben szólaltak meg, s Jóska bácsi keresztlányával Ildikóval körbehordozta Noémi borát, s a kalácsot, melyet Jóska bácsi személyes áldása után mindenki megízlelt. A gyermekek a borkortyintásból természetesen kimaradtak. Az embermagasságú tűz egyenletesen égett, a szerkezetet alkotó létra vörösen lángolva rajzolódott ki, a körben állók arca vöröses-sárgás fényben fürdött.
Öröm volt minden arcon.
Mindannyian azt vártuk, mikor érnek hozzánk, s kapjuk meg Jóska bácsitól a keresztet homlokunkra...
Ezek azok a pillanatok, amikor csak belső képek készültek, a meghittségnek olyan foka volt számomra, amely nem alkalmas fényképezőgép kattogtatásra.

Kicsit később Péter félrevont, s felhívta a figyelmemet, hogy pár lépéssel hátrébbról a fák lombkoronája fölött már átkukucskál a "szuperhold". ( Nemcsak teljes volt a hold, de igen közel is a földhöz, ezért nagyobbnak is látszott a szokásosnál. )
Nagyon örült, hogy ilyen különlegesen adódott, ahogyan csak ritka esetben, hogy nem csupán a nap járása, hanem a napé és a holdé együttesen jelölte ki az ünnep pontos idejét.

Jóska bácsi elfáradva köszönt el tőlünk, megkérve minket a további ünneplésre, megmutatva hová készítették a tűz további táplálására a fát.

A távozó társaknak dobozokban nyomtam a kezébe a másnapi melegélelmet, hiszen az üstben még úgy 20 liter finomság várt befogadó hasakra...
Az imént kaptam egyik kedves Műhelyesünk üzenetét: "Még most is az élményekből élek... na, meg a bablevesből! - hogy ne legyek túl érzelgős..."


A tűzugrásra már csak a fele társaság maradt, akik viszont annál lelkesebben ugrottak egymás után. A párok után a gyerekeinket is megröptettük a lángok felett, s békésen gondoltunk arra, ez most egy évig védelmet biztosít családjaink számára...


Egy esztendeig, mikor reméljük újra találkozunk!
Ha rajtunk múlik, állunk elébe, váljon belőle hagyomány!
Jövőre is szeretettel látunk Benneteket ugyanitt!